A Szabadelvű Párt élén

Tisza Kálmán bukásával fia, István vált a szabadelvű párti törzsgárda vezéregyéniségévé. Ettől kezdve valamennyi, a képviselőházban zajló vitában hallatta szavát, vagyis egyszeriben a parlamenti élet központi alakjává vált. Köteteket kitevő parlamenti beszédeire ismereteinek állandó bővítésével készült fel, vállalta az azonnali replikákat, de nem riadt vissza a párszavas közbeszólásoktól sem. Politikai szereplését 1905-ig jórészt tükrözik képviselőházi beszédei. Apja bukása természetesen erősen hatott rá, de különleges energiája sem ekkor, sem később nem riasztották vissza a közéleti szerepléstől, legfeljebb ennek irányát módosíthatták. Ennek megfelelően az 1890-es évek első felében elsősorban a közgazdasági kérdésekre irányította figyelmét, de a politika, a pártviszonyok alakulását is szemmel tartotta.

A magyar uralkodó osztályok közötti ellentétek megerősödése, a véderő- és a honossági törvény körül fellobbanó vita, Tisza Kálmán bukása egyaránt új korszak kezdetét jelentette az Osztrák-Magyar Monarchia történetében. Véget ért a kiegyezést követő nyugalmi periódus, felszínre törtek azok a válságjelenségek, amelyek végül is az adott gazdasági, társadalmi és politikai rendszer felbomlásához vezettek.

Már a kiegyezést követő években nagyarányúvá vált a külföldi tőke beáramlása, és felgyorsult a belső tőkeképződés. Kiépült a vasúthálózat, fellendült a bányászat, kibontakozott a modern gyáripar, és jelentősen fejlődött a tőkés útra lépett mezőgazdasági termelés is. A tőkekoncentráció a gazdasági élet valamennyi területére kiterjedt, s ez a monopóliumok kialakulásához vezetett. Mindez kihatott az osztályviszonyok és a településhálózat alakulására is. Azok a helységek, amelyek közelében nyersanyag-lelőhelyeket találtak vagy kedvező feltételeket nyújtottak a nyersanyag-feldolgozás számára, gyors fejlődésnek indultak. De a városiasodás útjára léptek azok a helységek is, amelyek a vasúthálózat kiépítésével forgalmi csomópontokká váltak. Lendületesen gyarapodott az ország népessége is. Magyarország lakossága ugyanis – Horvátországot nem számítva – a kiegyezéstől 1910-ig 13 millióról mintegy 18 millióra nőtt. Budapest pedig csaknem egymillió lakost számláló világvárossá vált.

Az egyes iparágak és a modern gyáripar robbanásszerű fejlődése, a kereskedelem és a szállítás fellendülése természetesen maga után vonta a társadalmi szerkezet átalakulását, s egyben megváltoztatta a különböző társadalmi osztályok, rétegek természetét és politikai arculatát. A politikai élet valamennyi szférájában tovatűnt a boldog Ferenc József-i idők idillje. A külpolitika, pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia külügyi állásának megváltozása, a munkásmozgalom fellendülése, az agrárszocialista mozgalmak elemi erővel kitörő hullámai, a nemzetiségek önállóságra törekvése ugyanúgy a dualizmus válságát tükrözték, mint az uralkodó osztályok közötti ellentétek kiéleződése.

Gyökeresen megváltozott a monarchia viszonya a nyugati kapitalista országokhoz. Amíg ugyanis 1867 körül Anglia az erős közép-európai államot az orosz hódító törekvésekkel szemben a kontinentális egyensúly fontos feltételének tekintette, addig az 1890-es évekre közép-európai politikája megváltozott. Ennek oka az volt, hogy a Monarchia a gyarmatszerzésre törekvő, hadseregét rohamosan fejlesztő Németország szövetségesévé vált. Ugyanakkor a Monarchia és Oroszország is erősíteni igyekezett balkáni befolyását, emiatt ellentéteik állandósultak, amit Európa beteg emberének, Törökországnak az európai helyzete is befolyásolt. Elsősorban a török uralom alatt élő délszlávok elszakadási mozgalma, s államaiknak a megnyerésükért folytatott egyre nyilvánvalóbb hatalmi küzdelme végérvényesen szembefordította a cári Oroszországot a balkáni status quo fenntartását valló Monarchiával. A századforduló után pedig elindult hódító útjára a Szerbia vezette nagy délszláv állam megteremtésének gondolata, ami már nem korlátozódott a törökellenességre, hanem szükségszerűen magába foglalta a Monarchiában élő délszlávok megnyerését és csatlakozását is.

Tisza István már 1891. november 15-i vízaknai választói előtt tartott beszédében kifejtette külpolitikai álláspontját. Ennek alappillérét a Monarchia szilárdságának és nagyhatalmi állásának megőrzése alkotta. A Balkánon – fejtegette – rendezetlen jogállapotok uralkodnak. Franciaország és Oroszország 1894. évi „entente cordiale”-ja pedig döntő politikai tényezőnek bizonyulhat Európában. Politikai felfogása és gyakorlati tevékenysége tehát kezdettől szerves egységbe fonódott. A hadsereg körüli vitákba éppúgy bekapcsolódott, mint a közigazgatásról, a parlamentarizmusról vagy az állami gazdaságpolitikáról folyó politikai küzdelmekbe. S hogyha elképzeléseinek valamelyik elemét időnként háttérbe is szorítja valamely fontosabbnak ítélt kérdés, ez sem bontja meg koncepciójának egységét. A részt alárendeli az egésznek, az egész kötőanyaga pedig mindenekelőtt a Monarchia nagyhatalmi állásának biztosítása, a dualista rendszer fenntartása útján.

A két említett nagyhatalom gyorsuló fegyverkezése – Tisza szerint – veszélyezteti a Monarchia balkáni érdekeit. A béke záloga ezért a hármas szövetség erejében rejlik. „Régente – mondotta – a keleti kérdést illetőleg két különböző felfogás volt ismeretes: az egyik, mely eme tartományokban a jelen állapotot és békét a török integritás által kívánta fenntartani és megőrizni; a másik, mely egy vagy több hatalom hódítási vágyának kielégítése által vélte a keleti kérdést megoldani. A keleti kérdés harmadik megoldása és – hála Istennek – az egyedüli megoldási mód az, mely a civilizáció fejlődésének s a mi érdekeinknek megfelel, a harmadik mód a Balkán félszigeten lévő néptörzseknek, mint nemzeti államoknak független kifejlesztése. Az elmúlt 12 év eseményeire visszagondolva, örömmel konstatálhatjuk, hogy államalkotó tulajdonok jelentkeztek e népek némely részéről, amelyek a legvérmesebb reményeket felülmúlták s míg hajdan féltünk, hogy ez idegen népek oly befolyás alá jutnak, amely érdekeinkre végzetessé válhatik, addig az események arról győztek meg, hogy igenis fejlődhetik a Balkán félszigeten önálló, független nemzeti élet, mely úgy a civilizáció terjedésének, mint a magyar nemzeti s az Osztrák-Magyar Monarchia érdekeinek megfelel s a szerep, amely az Osztrák-Magyar Monarchiának jut, a viszonyok ez alakulásával szemben egyfelől egyszerű, másfelől nemes, magasztos és dicsőséges. Az Osztrák-Magyar Monarchiának, nézetem szerint, kiterjed érdekköre az egész Balkán félszigetre, de hogy úgy mondjam negatív érdekköre, amely addig terjed, hogy minden más hatalom domináló törekvései kiszoríttassanak, s a kis államok függetlensége megvédtessék… Hogy el fogjuk-e ezt érni békében, az más kérdés, mert valóban példátlan esemény volna a világtörténelemben s rendkívül lélekemelő illusztrálása volna az emberi haladásnak, ha ily nagy horderejű politikai esemény békében volna keresztülvihető. Adja Isten, hogy békében legyen. De nem szabad feledni, hogy vannak, akik csak a kedvező alkalmat várják, hogy e politika megakadályozását háború útján megkíséreljék: nem szabad a magyar nemzetnek megfeledkezni, hogy e harcban egyik legexponáltabb nemzet a magyar nemzet. És én végzetes könnyelműségnek tartanám, ha nem használnék fel a drága időt, hogy erőinket minden tekintetben összegyűjtve, egyesítve készüljünk arra a világmérkőzésre.” Az esetleges háború kimenetelét azonban szerinte a katonai erő mellett a nemzet összes anyagi, szellemi és erkölcsi súlya dönti el. Ezért egész erejét kell fejleszteni, a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem, továbbá a nemzet szellemi kultúrája által.

Balkán-politikájának alappillérei tehát korán kialakultak, és a változó viszonyok ellenére élete végéig változatlanok maradtak.

A dualizmus válságát bizonyították az 1890-es években jelentkező munkás- és parasztmozgalmak. Az 1890 decemberében megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt magáévá tette a II. Internacionálé programját, a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételét, a munkásosztály gazdasági, politikai és szociális jogainak biztosítását. (Munkásvédő törvények, nyolc órai munka, általános, egyenlő, titkos választójog, egyesülési, gyülekezési jog stb.) A párt feladatának tekintette a szocializmus eszméinek terjesztését s a munkásosztály politikai és szakmai szervezeteinek kiépítését az egész országban. E programnak objektív és szubjektív feltételei egyaránt megértek. A modern gyáripar kialakulása következtében ugyanis jelentősen megerősödött a munkásosztály és benne a nagyipari munkásság. Amíg ugyanis a kiegyezés idején a munkásság létszáma mintegy 360 ezer körül járhatott, s többsége a kisiparban dolgozott, addig az 1890-es évekre összlétszáma 700 ezerre növekedett, és többségbe kerültek a nagyiparban dolgozók. Közülük sokan nemcsak a modern gyári termelés technológiáját ismerték, hanem a szocialista eszméket is, sőt a munkásszervezés terén is jelentős tapasztalatokkal rendelkeztek. A századfordulóra a szocialista munkásmozgalom már olyan számottevő politikai tényezőnek bizonyult, amelyet nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni.

Jórészt a szocialista munkásmozgalom hatására lángoltak fel az 1890-es években az agrárszocialista mozgalmak. Békés, Csanád, Csongrád, Arad és Torontál megye szinte valamennyi nagyobb városában, falujában megkezdődött az agrárproletariátus szervezkedése. Közülük is kiemelkednek az orosházai, békéscsabai, battonyai, hódmezővásárhelyi mozgalmak. Felvethető, hogy az 1890-es évek Európájában miért nem találkozunk hasonló jellegű és méretű parasztmozgalmakkal? A 19. század második felében Magyarország fejlődését alapvetően meghatározta a polgári forradalomnak 1867-ben megvalósult lezárása. A kiegyezés nyomán a kapitalista fejlődés gyorsabb ütemet vett. De továbbéltek a feudális maradványok, elsősorban a nagybirtokok és paraszti kötelezettségek, szolgáltatások. Az agrárszocialista mozgalmak kirobbanásához természetesen a viharsarki szegényparasztság sajátos helyzete is hozzájárult. Ezen az országrészen ugyanis korábban megkezdődött és az átlagosnál nagyobb méreteket öltött a parasztság anyagi rétegeződése. Az alföldi mezővárosok és nagy lélekszámú falvak lakosságát a nagybirtok közé ékelődve, földbirtok és megfelelő munkaalkalmak nélkül érte a jobbágyfelszabadítás. A termelési technika 19. század végi fejlődése tovább csökkentette az aratás, a cséplés idejét, s más munkalehetőségek is megszűntek. Így a szegényparasztság életkörülményei nehezebbé váltak.

Az 1890-es években a képviselőházban is foglalkozni kellett a munkáskérdéssel. A munkásügy – a biztosítás, a munkaidő, a vasárnapi munkaszünet stb. – első vitájára 1891-ben került sor.

1891 elején az ipari munkások vasárnapi munkaszünetéről szóló – inkább kerettörvény-javaslatnak számító – tervezet került az országgyűlés elé. Ez a kormány számára tág lehetőséget adott volna rendeletek kibocsátására. Az ellenzék azonban részletesebb törvénybeli szabályozást kért, továbbá a mezőgazdasági munkásokra is próbálta kiterjeszteni annak hatályát. Apponyi Albert és Károlyi Sándor felhívta a figyelmet arra, hogy az időnkénti munkaszünetelés a mezőgazdaságban is feltétele a munkaképesség megőrzésének. Jóllehet felfogásukban az agráriusok nézeteit képviselték demagóg elemekkel is érvelve, Tisza szembehelyezkedett velük. A törvénytervezetet védve szembeszállt az ellenzéki javaslatokkal. „A mi speciális viszonyaink között – hangsúlyozta –, ahol a törvényhozási munka a dolog természeténél fogva sokkal többoldalúbb és sokkal több feladattal kell foglalkoznia, még pedig gyorsabb tempóban, mint külföldön, ahol nem egy rohamos haladással kell századok stagnációjának rossz következményeit legyőzni, ahol lépésről lépésre a viszonyok fejlődésével lépést tartva lehet a szabályokat és törvényeket fejleszteni. Minálunk az összhang a törvény és az élet között sokkal nehezebben mérhető le a részletekben. Ezen körülménynél fogva, szerény nézetem szerint, nálunk sokkal több dolgot kell rendeletre bízni, mint más államokban, ahol úgy az élet, mint a jogállapot lassanként fejlődött ki és a viszonyok konszolidáltak.” A mezőgazdasági munkások vasárnapi munkaszüneteléséről többek között kijelentette: „Én tehát azt hiszem, hogy itt sem a munkás egészsége, sem testi erejének megkímélése szempontjából munkaszünetre nincs szükség oly értelemben, mint az ipari munkásoknál; mert untig elég szabad ideje van az egész évet véve föl, hogy testi erejét megóvja és helyrepótolja. De nincs szükség továbbá arra sem, hogy szabad ideje legyen szellemi foglalkozásra és arra, hogy családjával együtt lehessen; mert hiszen, ha minden egyébtől eltekintünk is, ott vannak a hosszú téli esték. Bizonyára boldog volna a legjobban fizetett ipari munkás is, ha annyi szabad idővel rendelkeznék, mint amennyit csak a 2-3 hónapban a földmíves a dolog természeténél fogva élvez.”

Ezután „Az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetében való segélyezéséről” szóló törvénytervezet került napirendre. Ezzel kapcsolatban érintették az önsegély és államsegély viszonyát, a munkásönkormányzatot, a gyári törvényhozás hiányait is. Apponyiék túlságosan tágnak tartották a javaslatot, mert például a képzetlen munkások és a tanoncok betegség elleni biztosításáról is gondoskodni kívánt. Tisza 1891. február 4-én szólt hozzá a törvénytervezet vitájához. Természetesen védelmébe vette a kormány tervezetét, de túl is lépett annak keretein. Átfogóan vizsgálta „a nehéz és veszedelmessé válható” munkáskérdést, s a bajok megelőzése érdekében javasolta a szociális törvényhozás kiszélesítését. Vizsgálta az önsegély és az államsegély szembeállításának kérdését a munkásbiztosítás terén, és a kettő célszerű, együttes alkalmazásától várta a feszültség csökkenését.

Az 1890-es évek második felében azonban a munkáskérdésről és a mezőgazdasági munkások élet- és munkaviszonyairól megváltozott a felfogása. Ebben kétségtelenül döntő szerepe van a szociáldemokrata mozgalom eszmei és szervezeti megerősödésének s az agrárszocialista mozgalmaknak. Egyre inkább igyekezett a szocialista mozgalmat visszaszorítani. Kettéválasztotta az ipari és mezőgazdasági munkáskérdést. Javasolta munkásjóléti intézmények megszervezését és továbbfejlesztését. Összehasonlította az angol és német megoldásokat, hogy visszaszorítsa a szociáldemokrata pártot. Ebből a szempontból bírálta a biztosítás intézményének gyengeségét, a munkáslakáskérdés megoldatlanságát. Szerinte a vállalati és magánpénztáraknak az angol példa nyomán – iparáganként – a munkásönkormányzat fejlődését is erősíteniök kellene. Hangsúlyozta, hogy csak ilyen módon lehet életerős, produktív, helyzetével elégedett munkásosztályt teremteni a nemzetiségek körében is. Ez a jogkiterjesztés azonban csak fokozatosan történhet, éppen a nagy társadalmi megrázkódtatások elkerülése érdekében. Felfogása még tovább változott, s különösen az 1910-es években már kizárólag az autonóm biztosítási rendszerben látta az egyik legnagyobb lehetőséget a szakképzett munkásság megnyerésére. Mert a „kényszerbiztosítás” során az önkormányzatuktól megfosztott szakszervezetek az osztályharc melegágyai, amelyekben „a komoly önkormányzati tevékenység helyét a gyűlölség, a szenvedély, a romboló vágyak, a felforgató illúziók kultusza foglalta el”. Bár az autonóm biztosítási rendszerre épülő munkásönkormányzat sem teremt egyszerre idillikus állapotokat, de előbb-utóbb kiszakítja a munkásság értékes rétegét a „lelketlen izgatók”, a kispolgárság „újságíróvá vedlett szocialistáinak markából”.

A 90-es évek végén foglalkozott a legbehatóbban az agrárszocialista mozgalmakkal. Korábbi álláspontjához képest az agrárproletariátus számára már hajlandó bizonyos szociális engedmények bevezetésére. De élesen elválasztotta a mezőgazdasági munkások és az alföldi „parasztvárosokkal” szemben követendő kormányzati politika módszereit. Az agrárproletársággal kapcsolatban a megélhetési és életviszonyok javítását, a szegényügy általános rendezését, a munkaidő, a gyermek- és a női munka szabályozását, jobb munkaszerződéseket sürgetett. De változatlanul megkülönböztette helyzetüket, életvitelüket az ipari munkásokétól. „Életmódjuk, életviszonyaik, rokoni összeköttetéseik, barátságuk folytán – mondotta – az a széttagolása a társadalomnak, ami a városi iparos életviszonyai között felmerül, faluhelyen nincs meg. Úgy, hogy faluhelyen tulajdonképpen nem is annyira a munkásosztály bajairól, mint általában a szegény ember bajairól lehet beszélni. Faluhelyen más a társadalmi érintkezés is, az intelligencia és a szegény ember között, mert megvannak a személyi érintkezésnek legalább nagy részében még azok az aranyszálai, amelyek igen sok keserűségnek elejét vehetik, amelyek lehetővé teszik igen sok bajnak orvoslását, sok anomália megszüntetését, hogy úgy fejezzem ki magamat, patriarchális úton, amely megszilárdítja a különböző társadalmi osztályok közt a rokonszenv, a kölcsönös tisztelet érzését.”

Az Alföldön viszont éppen ezeknek a körülményeknek a hiánya váltotta ki a „szocialisztikus”, „anarchisztikus” mozgalmakat. Mert bár a kereseti viszonyok – noha a kubikusok esetében romlottak – még mindig jobbak, mint országos viszonylatban. De itt is fontosnak tartja a jogsérelmek orvoslását, például a cselédek esetében a szerződéskötéseknél, a gabona kiadásánál és minőségénél. Az uzsora és robot fogalmakat is felhasználják a szociális izgatók – mondotta –, pedig például a feles földeknél elengedhetetlenek a szokásba jött mellékszolgáltatások, járulékok, napszámszolgáltatások. Elvetette azokat az agrárszocialista mozgalmak nyomán jelentkező „honmentő” akciókat, melyek a szociális feszültségek feloldását telepítési akciókkal, „jelszavakkal” próbálták levezetni. „Ha a mezőgazdasági munkásnak földet ígérünk – mondotta –, ígérjünk tőkét az ipari munkásnak. Azt hiszem, aki teljesen utópisztikus társadalompolitikai teória alapjára lépni nem akar, annak azt kell mondani, hogy azon a világrenden pedig, hogy tőke, legyen az ingó vagy ingatlan, nem juthat minden embernek, azon a világrenden nem változtathatunk.” Az erre irányuló törekvéseket már csírájukban el kell tehát fojtania az államnak, legfeljebb a telepítvényes földet megvásárolni tudó tehetősebb parasztok földhöz juttatásáról lehet szó az adott államrend sajátos keretei között. „Nálunk a szocializmus eleitől fogva földosztási törekvésekben nyilvánult meg – írta –, a magyar nép előtt az uradalmak sokkal élőbb képviselői a nagytőkének, mint az ingóvagyon, s ha sikerül őt harcba vinni a tőke ellen, bizony ott támadja meg azt, ahol közelebb éri, s a Zichyeken keresztül jut el a Rothschildokhoz.” E véleményéből vonta le következtetését is: az agrárszocialista és a tágabb értelemben vett parasztmozgalmakkal szemben az államnak az erőszakos eszközök alkalmazásától sem szabad visszariadnia. Felfogását ebben természetesen a konzervatív nagybirtokosok is elfogadták. Az uralkodó osztályok belső vitáinak kiéleződése időszakában így születhetett meg aránylag könnyedén a paraszti szervezkedések letörésére hivatott 1898. évi „derestörvény”.

Az 1890-től állandósuló kormányválságok is jelezték: véget ért a dualista rendszer békés, nyugalmi periódusa. A kormányválságok az uralkodó osztályok közötti mélyülő ellentétekből fakadtak. Különösképpen szembetűnőek az agrár-merkantilista ellentétek. Ezeket pedig áthatották a dualista rendszer egyéb válságjegyei. A kiegyezés háttérbe szorította a magyar politikai vezető rétegek, különösképpen a nagybirtokosok közötti vitákat. A közös vámterület az agrártermelés feltételeinek javulása következtében biztos és kedvező felvevőpiacot jelentett a nagybirtokosság számára, az iparilag fejlettebb Ausztriában mezőgazdasági termékei és terményei értékesítésére. A modern gyáripari fejlődéssel születő nagyburzsoázia pedig sok szállal kötődött hozzá. A nagybirtokosok tekintélyes része ugyanakkor maga is bekapcsolódott a nagytőke különféle üzleti vállalkozásaiba. Ilyen módon kialakult a burzsoázia és a vele szoros gazdasági, politikai kapcsolatokat jelentő osztályszövetség, amely a kormánypárt, a Szabadelvű Párt első garnitúráját alkotta. Vezetőjének kezdetben Tisza Kálmánt, majd Istvánt tekintették. A nagy- és középbirtokosok egy része azonban kívül rekedt ezen a szövetségen. Ez utóbbiak elégedetlenségét az 1880-as évek második felében jelentkező, hosszan elnyúló európai agrárválság elmélyítette, s számos gazdaságpolitikai kérdésben szembekerültek a Szabadelvű Párt vezető rétegével. Ez a csoport egyre élesebben fogalmazta meg sérelmeit, gazdasági igényeit, szociális, közjogi és egyéb követelésekkel gyarapítva. Ez az ún. agrárius csoport azonban korántsem volt egységes, önálló pártot sem alkotott, időnként – főleg a századforduló idején – azonban élesen támadta a Tisza István vezette csoportot.

Az agrárválság a tengerentúli olcsó gabona európai beáramlása, a termelési és szállítási feltételek általános javulása nyomán bontakozott ki. Az agráriusok elsősorban a mezőgazdasági termények és termékek vámtételeinek emelését, adókedvezményét, érdekeik hathatósabb védelmét követelték a kormányzattól. Támadták ugyanakkor az iparnak juttatott állami kedvezményeket a gyáralapításoknál, a szállításnál stb. Sokat cikkeztek az ipart és kereskedelmet egyoldalúan támogató állami gazdaságpolitikáról. Szerintük ez egyben nemzeti ügyet is sért, mert közvetve vagy közvetlenül az iparilag fejlettebb Ausztriát juttatja egyenlőtlen előnyökhöz. Követelték a szabad őrlési forgalom eltörlését, amely a malmok számára lehetővé tette a külföldi gabona vámmentes, illetve kedvezményes behozatalát. De a „gazdák” érdekei szempontjából sérelmezték a kereskedelmi tőke számára biztosított fedezetlen határidőüzletet is. A termelt gabona azonnali biankóval való megvásárlásának lehetőségét pedig az uzsora melegágyának minősítették. Tisza István – amint a későbbiekben látni fogjuk – az ország életérdekei, sőt a mezőgazdaság fejlődése, az agráriusok érdekei szempontjából is megkérdőjelezte e kívánságok jogosságát, és szüntelenül támadta az agráriusok károsnak ítélt követeléseit. Ugyanakkor óvakodott attól, hogy merkantilistának minősítsék. Pedig ekkor vállalta el a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank elnökségét, és több más ipari és kereskedelmi vállalatban is jelentős szerephez jutott. Voltaképpen tehát a kormányzó Szabadelvű Párt vezetésének megszerzésével egyidejűleg vált az ipari és banktőke vezetőgarnitúrájának tagjává is. A „belső nemzeti kifejlődés” legfontosabb előfeltételének ettől kezdve az ipari fejlődést tekintette, bár hangsúlyozta a mezőgazdaság belterjes irányú fejlődésének fontosságát is.

Támogatta a Szapáry-kormány által kidolgozott központosító célzatú közigazgatási reformjavaslatot: elfogadtatása azonban az ellenzék és a Szabadelvű Párt agráriusainak ellenállása miatt meghiúsult. Tisza – hivatkozva az előzményekre – végső soron a közigazgatás államosítását, pontosabban a vármegyei közigazgatás végrehajtó közegeinek állami kinevezését és alkalmazását követelte. Szerinte ez nem sérti az önkormányzatot, mert eközben bővülne a megyei állandó választmány hatásköre. A közigazgatás javítása csak ezen az úton valósítható meg. Hangsúlyozta, hogy a kormányhatalom célkitűzéseit jól ismerő, szakképzett tisztviselőktől várható csupán javulás a megyei igazgatás rendszerében. Az államosítás és önkormányzat ügyére később is gyakran visszatért. Idővel megfogalmazta az önkormányzati szervek tervezett reformját is. Szerinte az egész közigazgatás ellenőrzése, a fegyelmi ügykörben való részesedés és a legfontosabb közigazgatási ügyek intézése lehetne a feladatkörük, ami valóságos tevékenységet jelentene számukra. Mert a több száz tagból álló testületek az eléjük kerülő ügyek tömegét szakszerűen képtelenek megtárgyalni. Ezért azok zöme szakképzett testületek elé kívánkozik. E hatóságokban pedig az önkormányzati testületek tagjai alkotnák a többséget. A közérdekű kérdéseket azután plenáris, a kisebb jelentőségűeket pedig „szakosztályi” üléseken tárgyalhatnák. Célszerűségi okok indokolják a megyék és községek közé iktatandó járási önkormányzati testületek kiépítését is – hangoztatta –, amelyeket a vármegyei törvényhatósági bizottság választana. Hatáskörük kiterjedne a községek összes igazgatási és számadási ügyeire. A javaslat azonban nagy ellenállásba ütközött. Tisza István az ellene kirobbant obstrukciót már a parlamentet megbénító merényletnek minősítette. Az ország előtt álló döntő fontosságú kérdés nem is a közigazgatási reform ügye – hangsúlyozta, – hanem a parlament tekintélyének, méltóságának megóvása, a dualizmus és a parlamentarizmus sértetlen fennmaradása.

Az 1890-es évek első felének legnagyobb parlamenti politikai csatái az egyházpolitikai reformjavaslatok körül lobbantak fel, amelyeket a Szapáry-kormányt felváltó, elismert pénzügyi tekintélynek számító Wekerle Sándor miniszterelnök terjesztett a parlament elé. Az előkészületek azonban korábban kezdődtek. Az 1868. LIII. tc. 12. paragrafusa szerint ugyanis a vegyes házasságok esetén a fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását követik. A katolikus egyház ezt nyomban elutasította, s azt követelte, hogy a vegyes házasságokból származó gyermekek kizárólag katolikus vallásúak legyenek, különben megtagadja az áldást az érdekeltektől. Megindult az elkeresztelések sorozata. A bíróságok hiába vallották, hogy a keresztelés önmagában véve nem változtathatja meg az 1868-as törvény előírásait, nagyméretű zavar keletkezett, és az elkeresztelések ellen nem volt jogszabály. Ezért Trefort kultuszminiszter 1884. július 11-i rendelete szerint, ha a lelkész jogtalanul keresztel, ezt nem vezetheti be az anyakönyvbe, hanem köteles a bizonylatot az illetékes vallásfelekezet lelkészi hivatalának megküldeni. Csáky Albin 1890-ben kiadott „elkeresztelési” rendelete már szankciókat is kilátásba helyezett e jogszabályok megsértőivel szemben. Ezzel ellentétben a katolikus egyház a születési anyakönyvi kivonat kiállításának és egyben megtartásának jogát is követelte az általa megkereszteltek esetében. Ilyen előzmények után került előtérbe az állami anyakönyvvezetés bevezetésének szükségessége.

A vallás szabad gyakorlásáról, az állami anyakönyvvezetésről, a zsidó vallás recepciójáról szóló törvényjavaslatok elfogadtatásáért folyó parlamenti küzdelemben Tisza István különösen határozottan lépett fel. Elsősorban nem is református volta miatt küzdött a katolikus egyház közéleti túlsúlyának visszaszorításáért, a protestáns és a zsidó hitfelekezeteket sértő önkényeskedések megszüntetéséért, hanem a felekezeti viszályokat kívánta kiiktatni a belpolitikai életből. Az egyházpolitikai reformokat a nemzeti egység és a dualista rendszer megerősítésének szempontjából szorgalmazta. E liberális jellegű reformtervezetekkel egyben – különösképpen az ipari és banktőkével megerősödő kapcsolatai miatt – az ellenzék pozícióinak, tömegbefolyásának gyengítésére törekedett. A református egyház petíciókba foglalt vallási sérelmei, mindenekelőtt az elkeresztelések, a katolikus felekezetieskedést fokozó ultramontanizmus csak erősítették az egyházpolitikai reformok melletti kiállását.

Apja – 1867-es megválasztásától – viselte a dunántúli református egyházkerület főgondnoki tisztét, közgyűléseit azonban ritkán látogatta. A hozzá eljuttatott panaszok, sérelmek orvoslása helyett inkább azok elviselésére, türelemre intette hitsorsosait. Igaz, az egyházkerület nagy múltú pápai iskoláját miniszterelnökként mindig támogatta. Véleményalkotását azonban még az egyházpolitikai vitákban is az óvatos tartózkodás jellemezte. Tisza István azonban a vázolt célok jegyében már jóval határozottabban fogalmazott. Egyházpolitikai felfogása kezdettől fogva szervesen beépült politikai koncepciójába. A képviselőház elfogadta a reformokat, a főrendiház azonban először 21 szavazattöbbséggel elvetette. Az uralkodó néhány örökös tagot kinevezhetett volna ugyan a főrendiházba, de ez sem biztosíthatta volna a javaslatok elfogadtatását. A vita ezzel nemcsak új fázisába jutott, hanem elsősorban a törvényhozó hatalom jellegére, rendszerére is kiterjedt. A magát liberálisnak nevező mérsékelt ellenzék és a Függetlenségi Párt egyik csoportja nehezen viselte el a Szabadelvű Párt e törvényalkotási kísérletét. Voltak közöttük – például Apponyi, Szapáry –, akik a kompromisszum reményében a döntés elhalasztását kérték. Mások új főrendiházi törvényt, s ezzel összetételének gyökeres megváltoztatását követelték. Egyes csoportok új képviselőválasztásokat sürgettek, amelyek során az egyházpolitikai reformok a szavazás cezúráját képezhetik. A függetlenségi Ugron Gábor és tábora a fakultatív polgári házasság hívének vallotta magát, míg a katolikus főpapság – például Vaszary Kolos hercegprímás – mindenféle kompromisszumot elutasított. Végül a Függetlenségi Párt egy része Ugron Gábor vezetésével a konzervatív nagybirtokosokhoz és a katolikus főpapsághoz csatlakozott. Mit sem törődtek azzal a ténnyel, hogy e javaslatok a párt programjában is szerepeltek, és az agg Kossuth is elfogadtatásukra buzdított. A kormány megbuktatásában reménykedtek.

Az egyházpolitikai viták idején érkezett a tragikus hír: Kossuth Lajos, a kiegyezés következetes ellenfele 1894. március 20-án, 92 éves korában Torinóban meghalt. Miután az uralkodó megtiltotta az állami gyászt, a miniszterek, a közös hadseregbeli tisztek, az állami főtisztviselők részvételét a temetésen, a kormányt a nemzeti kegyelet sértésével vádolták meg. Wekerle a támadások pergőtüzébe került. Bécsben ugyanakkor liberális jellegű reformjavaslatai miatt bírálták. A temetés nemzeti tüntetésnek számított, következményei azonban hamarosan letűntek. A hazatelepülő Kossuth Ferenc a liberális hagyományokat valló Justh Gyula csoportjához csatlakozott. Justh maga is benne látta saját pártjának hivatott vezérét. Le is mondott javára a pártelnöki tisztségről. Kossuth Ferenc útja azonban a konzervativizmusba torkollott.

Tisza István tehát, ha nem is tartósan, de megbontotta az ellenzéknek a véderőreform vitája során kialakult egységét e liberális javaslatokkal. Az egymást cáfoló ellenzéki programokat fölényes magabiztossággal utasította vissza. A főrendiház létét, alkotmányos jogait természetesen nem kérdőjelezte meg, de a kormánytól alaposabb s főként meggyőzőbb érvelést kért a reformok sikere érdekében. Szerinte az olyannyira szükséges felekezeti béke csak a kötelező polgári házasság bevezetésével érhető el, az egyház azonban nem veszíthet presztízséből. Alkalmazta a tiszaistváni „aranyhidat”, ami ekkor még gyakran jellemezte politikáját. A főrendiház 1894 decemberében végül is elfogadta a javaslatot. Az izraelita vallás recepciójáról, valamint a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény elfogadtatása már az időközben lemondott Wekerle-kormány örökébe lépő Bánffy Dezső kabinetjére várt. Bánffy Dezső 1895 január közepén kapta miniszterelnöki megbízását.

A dualizmus fenntartása szempontjából súlyos problémákat okozott a nemzetiségi kérdés is. Az ország lakosságának csaknem felét a nemzetiségek – románok, szlovákok, kárpátukránok, szerbek, szlovének, horvátok, németek – alkották. Az 1868. évi XLIV. törvénycikk Magyarország nemzeti és területi megoszthatatlanságát mondotta ki, tehát nem ismerte el a nemzetiségek önrendelkezésének elvét. Ugyanakkor biztosítani kívánta anyanyelvük szabad használatát az alsó fokú oktatás, közigazgatás, igazságszolgáltatás terén. Biztosítani kívánta nemzeti kultúrájuk ápolását is. Vagyis a kiegyezést követő, Eötvös József kultuszminiszter által előkészített törvénycikk több fontos, liberális vonást tartalmazott. Hamarosan kiderült azonban, hogy e törvénycikk rendelkezéseit a magyar uralkodó osztályok soknak, a nemzetiségek pedig kevésnek tartották. Ráadásul a románok és délszlávok nemzeti tudatának, cselekvésének alakulását anyaországaik politikája is befolyásolta. Az ellentétek az 1890-es években egyre nyíltabban jelentkeztek. Határozottabbá, egységesebbé vált a nemzetiségek önálló fellépése, sérelmeik orvoslásának követelése. A magyar kormányok ugyanakkor erőszakos eszközökhöz folyamodtak. Szaporodtak a nemzetiségi politikusok ellen indított perek, hatósági eljárások. A nemzetiségi politika értelmezésében maguk a vezető magyar politikusok is ellentétesen vélekedtek. Főként az erdélyi nagybirtokosok – köztük a fiatal Bethlen István – a gyors és hatásosabb magyarosítást követelték, a telepítések, továbbá a nemzetiségi egyházi iskolák államosítása révén. Szükségesnek tartották a fegyveres karhatalom erőteljesebb felhasználását is. Földjeik parcellázásától azonban elzárkóztak, az állam pedig elhárította magától az iskolafenntartás anyagi terheit. A Szabadelvű Párt vezetősége, így maga Tisza István sem vállalta ugyanakkor ezt az egysíkú, az 1868. évi nemzetiségi törvénycikket hatályon kívül helyezni kívánó elképzelést. Inkább a szigor és a tárgyalások, a főként kulturális téren tett engedmények együttes alkalmazásától várta a sikert.

Tisza István tehát már az 1890-es évek közepén a gazdasági, társadalmi, politikai élet egészére kiterjeszkedő programmal rendelkezett. Ennek lényege pedig a dualizmus rendszerének megmentése.

A felismert veszélyeken így kiformálódott koncepciójával kívánt úrrá lenni, amelyben a konzervativizmussal sajátos módon keveredtek a liberalizmus egyes elemei. Gazdasági téren híve volt a szabadversenynek, szorgalmazta az iparfejlesztést, a magánuzsora visszaszorítását, a takarékszövetkezetek és bankok hálózatának fejlesztését. Gyakran hangoztatta a parlamentarizmus jelentőségét. Ami nem kérdés a parlamentben – ismételte –, nem lehet vita tárgya a politikában sem. A parlamentarizmus nemzetfenntartó erejébe vetett hitét apja miniszterelnökségének viszonylag nyugodt időszaka érlelte meg benne. Felfogásának bizonyos változtatására már a századforduló után szerzett tapasztalatai késztették.

Parlamenti ellenfelei is a dualizmust védték, ám Tiszához képest alig-alig észlelték helyzetük rendkívül ellentmondásos voltát. Ennek következtében a Tiszáéhoz hasonló átfogó programot sem dolgoztak ki. Követeléseik jórészt gazdasági, politikai érdekeik védelmére szorítkoztak, s a kiegyezési törvények értelmezésére korlátozódtak. Ebből eredt gyengeségük, ami megkönnyítette ugyan Tisza helyzetét, ám támadásaik hosszú ideig lehetetlenné is tették elképzeléseinek valóra váltását.